26.~Házasság?

A mai nap 2.rész! Remélem tetszik és kommenteket még mindig várom! Jó olvasást!

Blogger Girl

Lucy Jefferson szemszöge:

Megtorpanva álltam az ajtóban, de hamar feleszméltem és ellöktem magamtól Allant.

-Te mégis mi a francot csinálsz a barátnőmmel?-hangzott a hátam mögül Harry és idegesen, fújtatva tette meg a pár lépést Allan felé, aki ijedtében hátrált és a küszöbön hanyatt esett.

-Én...én...sajnálom.-dadogta, de Harryt egyáltalán nem érdekelte a földön fekvő fiú. Inge gallérjánál fogva rántotta fel magához, de előtte belerúgott egyet a bordáiba és arcába ordított.

-Nem érdekelt, hogy sajnálod.-kiabált és az erei a nyakán kiduzzadtak. Soha nem láttam még ilyen mérgesnek.-Hogy merészeltél te hozzá nyúlni más barátnőjéhez, hm?

-Én nem tudtam, hogy van barátja.-védekezett, és túl lapos szöveggel próbálkozott be.

-Nem érdekelt, hogy mit nem tudtál.-összeszorította öklét és arcon találta a vele szemben, teljesen megrémültem álló fiút.-Takarodj innen! 

Allan hátrált, majd futva tette meg a pár lépést a kapuig, majd távolodó alakját bámultam. Megijedtem, soha életemben nem láttam még Harryt verekedni és tudom, hogy nem nagy cucc az, hogy valakit orrba vágtak, de könyörgöm hallottam, amint reccsen az orra! Idegesen megfordult az én göndöröm akinek a fején, az idegesség miatt verejték cseppezget. Tekintetével engem keres és rögtön megtalált, amint anya háta mögött remegek. Szemei kikerekednek és csak most fogja fel mit is tett és, hogy ennek én szemtanúja voltam. Pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és átölelt, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A kezeim csak lógtak magam mellett, míg hallottam, ahogy ő nagyot sóhajt és szorosabban fog magához, miközben sajnálom szavakat suttog a fülembe. Érzem, ahogy könnyei megerednek és nem sokszor láttam még őt sírni, de tudom ha valami ahhoz vezeti őt, hogy sírjon nagyon nagy gondnak kell lennie. Úgy látszik én vagyok a gyenge pontja. Úgy éreztem hirtelen, mintha nem is az a fiú állna előttem, akit megismertem. Tudtam, hogy erőszakos de nem láttam még őt ennyire vadnak és felmerült bennem az a kérdés, hogy lehet velem is megtenné? 

-Annyira sajnálom. Kérlek bocsáss meg nekem. Én nem így gondoltam, de megláttam amint neked esik és vadul csókol. Neked se esne jól, ha engem más nő csókolgatna.-érvelt.

-Oh igen? Most ezzel védekezel? Igazán kitalálhattál volna valami jobb érvet is.-kibontakoztam karjai közül és az emeletre rohantam. Jelen pillanat nem tudtam uralkodni a dühömön, így mindent ami az utamba állt leborítottam. Egy váza, egy asztal és egy polc végezte a földön, de nem tudott érdekelni. Egyszer nekem is ki kell adnom a dühöm, ami most pont nem tesz jót nekem és a babának, de az idegeim a határokat rég túllépte. 

Feltéptem szobám ajtaját, majd azt magam után bevágtam és magamra zártam. Dühösen borítottam fel ismét egy széket, majd az ágyra vetődtem és zokogásom kitört. Tudom, hogy megfogom bánni ezt a kirohanásom és azt is, hogy Harry megbánta már rég, de annyira fel tud húzni azzal, hogy minden mindent azzal rendez le, hogy verekszik.

Kopogást hallok az ajtó felől, de nem érdekel. Fejem a párnába nyomom és úgy sírok tovább.

-Lucy.-hallom Harryt, a sírástól még mélyebb hangját.-Kérlek. Engedj be.

Nem hallgatok rá csak fekszem tovább és a könnyeim még mindig folynak, de már hang nem jön ki a torkomon és vállaim sem rázkódnak.

-Kérlek.-suttogja, de én mégis hallom és azt is, hogy lecsúszik az ajtóm előtt és valószínű képes lesz egész éjszaka ott ülni, ha nem engedem be. 

A dühöm már elszállt, de a csalódottság még ott csücsül a fejemben és nem tudom elengedni. Miért kellett Allannek felbukkannia? Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok? Miért nem felejtett el már? Még középiskola második felében jártam vele 1 évig, de nem volt igazából kapcsolat. Csak mindkettőnknek kellett olyan valaki, akinek még nincs valakije. Akkoriban az volt a menő, ha már volt pasid illetve csajod. Így mi is a "menők" közé szerettünk volna tartozni. 

-Gyere fiam.-hallom anyám hangját.-Menjünk le. Hagyd, hadd nyugodjon le egy picit.

Várom egy picit, hogy leérjenek és valamiért megkönnyebbülve sóhajtok. Örülök, hogy legalább anya nem haragszik Harryre. Felállok az ágyról, majd halkan kiosonok a szobámból, mert szomjas lettem, viszont nem szerettem volna, ha észre vesznek. Halkan tipegek a konyhához, de mielőtt bemennék meghallom érdes, dörmögős és mély hangját. 

-Elfogom egyszer veszíteni.-a szívem és a gyomron egyaránt zsugorodott össze, hangja hallatán. Tisztán lehetett rajta hallani, hogy sír.

-Nem fogod. Szeret téged, és mindig is szeretni fog. Terhes tőled és hidd el, hogy a hormonok is közre játszanak abban, hogy ennyire felkapta a vizet. Bár, igaza van, hogy nem így kellett volna ezt elrendezni, de tisztán megértelek. Anno, a férjem, azaz a volt férjem is verekedett értem, és én is túlreagáltam, de túl tettem hamar rajta, mert rájöttem, hogy csak engem védett meg a rossztól.-előléptem a fal mögül és Harry karjaiba szaladta sírva. Meghökkent, de szorosan karjaiba zárt és puszikat hagyott a nyakamon. Jóleső bizsergés futott végig a testemen, amit biztos, hogy ő is észrevette, de szerencsére nem tette szóvá. 

-Annyira szeretlek.

-Én is.-adtam egy rövidke csókot a szájára, amit ő teljesen elmélyített, megfeledkezve arról, hogy anyám épp itt áll mellettünk. 

*~*~*~*~*

-Lucy.-szólított meg halkan. Már az ágyban fekszünk egymás karjaiban és csak csendben hallgatjuk egymás lélegzését.

-Hm?-hümmögtem. A szemeimet ólom súlyúnak éreztem.

-Kérdezni szeretnék valamit.-mondta és habozva ült fel az ágyon és hosszas ideig csak ott ült. Mintha valami csodára várna.

-Baj van?-kezdtem ideges lenni, hogy talán Ő tényleg nem akarja a babát és elmenekül, mint pár hónappal ezelőtt.

Oda lépett a bőröndjéhez, majd a háta mögé tett valamit és újra felém fordult. Idegesen ültem fel én is, majd mellém ült.

-Én már hónapok óta szerettem volna kérdezni valamit, de soha nem volt a legmegfelelőbb alkalom és tudom, hogy most sem itt kellene ezt megkérdeztem, egy bokszerben, kócos hajjal és nem vagyok úgy öltözve ahogy kellene, de nem tudok tovább várni.-sóhajtott és folytatta.- Mikor összevesztünk és elhagytalak, azért volt mert túlságosan féltettelek, hogy bántódásod esik. Vannak emberek akik nem a jót akarták nekünk és muszáj volt elintéznem. Hihetetlen boldog voltam amikor visszafogadtál, de a legboldogabb most vagyok, hogy tudom a gyerekünket várod. Szeretném ha a legjobbakat megtudnám adni nektek, és már most szeretem a picit is és téged is. Elmondhatatlanul. Nem tudom szavakba önteni mit éreztem akkor mikor beléd szerettem. Ismeretlen érzés volt, soha nem volt még normális barátnőm, de te mindent megváltoztattál. Szeretlek és remélem örökké együtt maradunk.-letérdelt elém én pedig a szám elé kaptam a kezem. A szememből a könny kicsordult és patakokként hulltak le, amikor kinyitotta az ékszeres dobozt. Rám mosolygott és folytatta a beszédet.

-Lucy Jefferson hozzám jönnél feleségül?-kérdezte, már ő is könnyes szemmel.